Takács Róbert: A sajtóirányítás története a Kádár-korszakban

Kozma Brigitta Anikó
(KOBRAEB.ELTE)
Takács Róbert: A sajtóirányítás története a Kádár-korszakban
2009 ősz - Történelem rovat

Eötvös Loránd Tudományegyetem
BTK, Informatikus-könyvtáros szak
1 évfolyam/2. félév
A kommunikációelmélet alapjai
Fodor János
2010

A Médiakutató történelem rovatában találtam rá arra a cikkre, amely a Kárár-korszakbeli sajtóirányítással foglalkozik. Azért választottam ezt a cikket, mert nagyon közel áll hozzám a történelem és ebből kifolyólag sokszor olvasok különböző történelmi témájú folyóiratokat, könyveket stb. Eddigi tanulmányim során azonban sohasem tértek ki erre a témára a tanáraim és még nem is olvastam soha ilyen jellegű cikket.
A cikk írója Takács Róbert 27 oldalon keresztül tárgyalja a korabeli sajtóviszonyokat. A cikkben meglehetősen pontosan és részletesen fejti ki a Kádár-korszakbeli, a párt sajtóval szembeni álláspontját. Részletesen kitér arra, hogy tulajdonképpen semmiféle érdemleges döntést nem hoztak sem az 1956-os forradalom előtti, sem az utána való években.
„A sajtóirányítás szervezetrendszerében nem voltak látványos változások a Kádár-korszakban – még az 1956-ot megelőző évekhez képest sem. A hatalom végig kitartott amellett az elv mellett is, hogy a tájékoztatást a párt osztatlanul irányítja. Ugyanakkor ez az osztatlanság meglehetősen sok áttétellel működő, bizonyos mértékig kusza intézményhalmazban öltött testet. A diktatúra enyhülésével – és a pártirányítás egységének megbomlásával – pedig visszatérő dilemmát okozott, hogyan biztosítható az irányítók összhangja. Az alábbiakban azt tekintem át, milyen régi és új intézményes szereplők vettek részt a hazai sajtó és média irányításában a korszakban, ezek milyen funkciókkal voltak felruházva a tömegtájékoztatással kapcsolatban, illetve milyen változások történtek felépítésükben, feladataikban. Mennyire sikerült a hatalomnak jól működő, hatékony szisztémát létrehoznia? Történtek-e kísérletek a sajtóirányítás rendszerének átalakítására? Magyarázható-e az újságírás, a tömegtájékoztatás gyakorlatában a korszak során beállt változás az intézményrendszer kisebb-nagyobb változásaival?”
Nagyon tetszett a cikk elején lévő bevezetés, ahol a szerző világosan és érthetően megfogalmazza a cikk mondanivalóját. Egyenes kérdésekkel igyekszik felhívni az olvasó figyelmét azokra a pontokra, amelyekre részletesen kitér, illetve ezek a kérdések rávilágítanak arra is, hogy mennyire voltak fontosak ezek a problémák az általa tárgyalt korszakban.
Az író elmondja, hogy a hatalom egy rendkívül bonyolult szervezetrendszert épített ki a sajtó irányítására, amely sokkal összetettebb módon működött a gyakorlatban, mintha minden elgondolás a pártközpontból érkezett volna. Világosan kielemzi azt, hogy az akkoriban még minimális létszámmal rendelkező Sajtóosztálynak nem volt és nem is lehetett megfelelő kapacitása arra, hogy a sajtó minden egyes szálát a kezében tartsa. A sajtóirányításba bevont számos szereplő (Pl.: Agitációs és Propaganda Bizottság - APB) révén viszont több érdek, egymással ütköző elképzelés is megjelenhetett, és mind a sajtó összképében, fejlődésében, mind a konkrét újságírói munkában jelentkezhettek ennek hatásai. A többosztatú irányítás a sajtóban dolgozók mozgásterét is növelte. A sajtóirányítás alá vont újabb és újabb (Pl.: Magyar televízió és a Rádió) területek is hozzájárultak az irányítás kuszaságának növekedéséhez.
Takács Róbert kitér a korszak problémájára is mégpedig, hogy az adott szerkezetet alapjaiban megbontsák, csak a korszak kezdetén és végén merült fel. Viszont azt is kielemzi, hogy mikor jöttek rá a rendszer hibájára, hiszen 1956 végén, 1957 elején az újságírók, az 1980-as évek végén azonban már a nyilvánosság minden résztvevője kereste a nyilvánosság reformjainak lehetőségeit. 1956 végén az újságírók a sajtóban létező monopóliumok (lapalapítás, lapkiadás, papírelosztás) felszámolását, a MÚOSZ érdemi beleszólását tartották kívánatosnak. Három évtizeddel később az 1986-os sajtótörvény nem megújítani, hanem konzerválni igyekezett az addigi működési kereteket, még ha a törvényi szintű szabályozás viszonylagos jogbiztonságot is teremtett, korlátozva a kézi vezérlés lehetőségeit. A törvény ugyanakkor egyáltalán nem utalt a párt sajtóirányításban betöltött szerepére, miközben annak gépezete tovább működött. A következő évtől már a pártfórumokon is az addigi állapot meghaladásának problémája került előtérbe. A hatalom belátta, hogy a politikai intézményrendszer átalakításával a társadalmi nyilvánosság is változni fog, ám akárcsak a politikai pluralizmusnak, úgy a sajtóirányítók nélkül is változatlan módon, a párt érdekei, illetve a hivatalos ideológia dominanciája mentén működő médiának sem találták a képletét. Javaslatai nem léptek radikálisan túl az 1960-as évek második felében, majd később az 1970-es évek során is visszatérő elképzeléseken, amelyek lényegében az érdektagoltság élesebb megjelenítését takarták volna. Ehhez azonban a súlypontok átrendezésén túl nem társult a sajtóirányítási szerkezet megbontása. A pártszervek iránymutatásáról a hatalom nem kívánt lemondani, míg a végrehajtásban az adminisztratív megoldásokat nyitva hagyó, nagyon bizonytalan alternatíva a kommunista újságírók szerkesztőségbeli helytállása maradt. A párton kívülről érkező javaslatok – így a Nyilvánosság Klub megalakításában szerepet vállaló értelmiségiek részéről érkező, 1987-ben Párizsban, majd 1988-ban itthon is megjelenő „Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára”, illetve a hivatásos újságírók felszólalásai a MÚOSZ 1988. január 14-ei vitáján viszont már kiléptek az adott rendszer keretei közül, és pártirányítástól mentes szabad, plurális sajtó megteremtését tűzték ki célul.
Az újságok tartalmában bekövetkező változások tehát a korszakban a sajtóirányítási szervezetrendszer érdemi átalakítása nélkül mentek végbe. Az 1960-as években születő párthatározatokkal, intézkedésekkel a hatalom a saját részéről elment a végsőkig. Az azokban aláhúzott elvek működési és hivatkozási alapot teremtettek az újságírók és szerkesztők számára a mozgásterük, a nyilvánosság határainak tágításához, amellyel kisebb-nagyobb mértékben éltek is.
A cikk tehát egészen részletesen tartalmazza a Kádár-korszak sajtóviszonyaira vonatkozó változásokat. Az író részletesen elemzi a problémás területeket valamint a probléma orvoslását, amennyiben egyáltalán orvoslásnak mondhatóak azok az intézkedések, amiket hoztak. Nagyon meglepő, ugyanakkor rokonszenves volt a cikk végén lévő hosszú, részletes bibliográfia, amiből még mélyrehatóbban tájékozódhat a kíváncsi olvasó a Kádár- korszakról és az akkori sajtóról.

Hivatkozások:

http://server2001.rev.hu/msite/index.asp?id=2 56-os magyar sajtó
http://www.mediakutato.hu/cikk/2000_01_osz/02_bulvarlapok_a_rendszervaltas_utani_magyarorszagon/02.html%20%20%20%20%20%20Bulvárlapok a rendszerváltás utáni magyarországon
http://www.mediakutato.hu/cikk/2001_01_tavasz/04_sajto_es_iranyitas/07.html Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén